Könnyűzenei életünk az elmúlt tíz-tizenöt évben jócskán átalakult. Nehéz megmondani, hogy a közönség kezdeményezésére, vagy a szakma irányít. (Inkább az utóbbi.) Folyamatosan új arcokra vágyunk: új előadókra, új zenekarokra, a befutottakat gyorsan megunjuk.

Köztudott rólam, hogy eurovízióellenes vagyok. Esküszöm, nem lennék az, szemet hunynék a jószomszédi alapon történő szavazás felett, nem érdekelne, hogy a volt Jugoszlávia és a volt Szovjetunió tagországai vagy a skandináv államok mennyire összetartanak, és a visegrádiak vagy a görögök és törökök mennyire nem, ha az illetékesek megengednék, hogy a fesztivál a zeneipar keze alá dolgozzon. De nem engedik, függetlenítették a zeneipartól! Pedig a tehetségkutatással foglalkozó személyek kedvükre válogathatnának az újoncok között!

Hiszen ez a feladatuk, a tiszavirág-életű zenészek felkutatása, felkarolása! Manapság, amikor ideig-óráig bárkiből sztár lehet, a dalfesztiválnál jobb ugródeszkáról nem is álmodhat a menedzser. Sokmillióan nézik. A seregszemlén felcsendülő szerzemények nyolcvan százaléka ugyan selejt, de ez sem jelenthet akadályt. Nincs olyan zeneszám, amelyből ne lehetne sláger! Dalaink nagy része művileg válik slágerré. A befolyásos háttéremberek, lemezkiadók gyártják a slágereket a média segítségével. De legalább húsz éve az Eurovíziós Dalfesztivál egyetlen felvétele sem vált slágerré. Még a valóban tehetséges résztvevőknek is csupán háromnapos hírnévben volt részük. Néhány nappal az idei verseny, az 54. után az emberek többsége már azt sem tudja, hogy hívják a győztest. És az előzőekre emlékszik valaki? Dima Bilanra, Maria Šerifovičra! Senki! Semmilyen nyomot nem hagytak maguk után, dalaikkal nem találkoztunk az európai slágerlistákon! A különböző rangsorok többségébe a hanghordozók eladása és a rádiós játszások mellett már az interneten digitális formátumban értékesített példányokat is beleszámítják. Tehát egyszerűbb és gyorsabb lett a listákra való feljutás. Régebben, mire a győztes felvétel az európai piacokon megjelent maxi CD-n (a legtöbb országban és a legfontosabbakban egyébként nem jelent meg), el is felejtődött. Manapság a legsikeresebb dalok már a seregszemle után beszerezhetőek az interneten, a zeneletöltő oldalak némelyikéről. Csakhogy nincs irántuk érdeklődés! Miért nem veszik meg például Alexander Rybak felvételét azok, akik győzelemhez juttatták a minszki születésű norvég fiatalembert? Javarészt azért, mert győzelme nem jár médiatámogatással, a rádiók ignorálják őt, dalát nem tűzik műsorra. (Tisztelet az édeskevés kivételnek.)

Az Eurovíziós Dalfesztivál tehát szemfényvesztés. A nyugati zenei piacok, főleg a brit szemfényvesztése. Meghagyják nekünk, osztozzunk a sikeren, jószomszédi alapon. Higgyük csak azt, hogy alakíthatjuk az európai zenei közízlést! Közben minden lehetséges utat blokkolnak az eurovíziós szereplők előtt, mivel az európai piac már most is telített, az nekik nem jó, ha tovább hígulna, ráadásul oroszokkal, szerbekkel. A brit zeneipar uralja a kontinensünket. Aki a szigetországban mesterséges vagy természetes úton befut, az egész Európában sztárrá válik. Úgy táncolunk, ahogy a britek fütyülnek. Az Eurovíziós Dalfesztivált mégsem tartják a befolyásuk alatt, harmadvonalbeli résztvevőket indítanak. Csak arra gondolhatok, hogy meg tudnák nyerni, de nem akarják. (Többé-kevésbé ugyanez érvényes a többi alapító országra: Franciaországra, Spanyolországra, Németországra.) Hiszen a seregszemlének zenei szempontból az égvilágon semmilyen jelentősége sincs! (Új Szó)